Vakok és Gyengénlátók Baranya Megyei Egyesülete
Életem a megvakulás után.
Gyermekkori cukorbetegségem 1967-ben borzasztó következménye a teljes vakság lett. Megjegyzem, ez volt az első, de nem az egyetlen szövődménye ennek a nehéz és alattomos betegségnek. Hosszú és nehéz hónapokat töltöttem a pécsi szemklinikán, akkor még nem, de később megtudtam, hogy csupán csak tanítás céljából tartottak megfigyelés alatt.
Életem nem sokban különbözött hasonló korú társaimétól, hiszen ugyanúgy jártam minden nap a gimnáziumba, hetente kétszer énekkari próbára, szereplésekre, iskolai rendezvényekre stb. Szüleim, testvéreim, osztályfőnököm, tanáraim szeretettel, de a tőlem elvárható maximumot megkövetelve álltak mellettem.
Ennek a majdnem gyöngyéletnek a munkába állás vetett véget.
Hamar megtanultam, hogy a felnőttek világa nem babarózsaszín. Kezdetben sokat sírtam, keseregtem, utáltam az életet, és a velejáró összes kötelezettséget.
Szüleim észrevették kínlódásaimat, és hosszas beszélgetések után rájöttem hogy az élet , tele van kincsekkel, de ezeket csak én egyedül találhatom meg. Örömet leltem a hangoskönyvek hallgatásában és a klasszikus zene kemény-rock felemelő szépségeiben.
Egészen véletlenül 1981-ben finn vakokkal ismerkedtem meg. Ez az ismerkedés lassan-lassan hosszantartó mély barátsággá fejlődött, amely már soha nem fog elmúlni. Az ismerkedés és barátkozás hozta magával a gondolatot,- finn nyelvet kell tanulni. Az elhatározást kemény tanulás követte. Gyakran jártam Finnországban intenzív nyelvi-kurzusokon, de a nyelvtanulás mellett ismerkedtünk a finn nép kultúrájával , zenéjével és népszokásaival.
Minden alkalommal találkoztam a Finnországban nagyon kedvelt LABRADOR RETRÍVER fajtájú kutyával, amelyek nagy hatást gyakoroltak rám. Egyik hosszabb kint létem után hazaérve előrukkoltam szüleimnek, hogy én vakvezető kutyát szeretnék. Édesapám kapásból elutasította még a gondolatát is, de engem már nem lehetett eltántorítani szándékomtól.
Az 1988-as év megteremtette a lehetőségét annak, hogy vakvezető kutyához jussak. Igénylőlapot a szövetségünk irodájában kaptam, édesanyám kitöltötte és elkezdődött a reményekkel teli várakozás.
Úgy másfél év múlva levelet kaptam a Csepelen működő Vakvezető Kutyakiképző Iskola vezetőjétől, hogy ismerkedés céljából jelentkezzem az iskolában.
Innét kezdve az események felgyorsultak. A hosszas beszélgetés után rövid séta következett hámmal és csengős nyakörvvel ellátott kutyussal!
Az iskola vezetője is és én is elégedettek voltunk a teljesítményünkkel.
Az átadó tanfolyam 1990 októberében történt, -teljes sikerrel.
Izgatottan léptem be a Vakvezető Kutyakiképző Iskola kapuján. Amikor már mind az öten együtt voltunk a társalgóban, a kiképzők és az iskola vezetője behozták a kutyákat. Csinszka, akit RÉSZEMRE JELÖLTEK KI, ÉRDEKLŐDVE, DE KISSÉ TARTÓZKODÓAN ÜLT LE A jelöltek ki, érdeklődve, de kissé tartózkodóan ült le mellém. Később lementünk szobáinkba, és megkezdődött a közös életünk kialakítása, tanulása. Az első délután és este még eléggé kötetlen volt, de másnap reggeltől két héten át rendszeres és módszeres munka folyt.
Naponta végig jártuk a tanpályát, gyakoroltuk a városi közlekedést, jártunk a piacon, áruházban, utaztunk különböző járműveken. Csupa olyan dolgot gyakoroltunk, amik a mindennapi élethez szorosan kapcsolódnak.
Szabadidőnket úgy használtam fel, hogy Csinszkával sok időt töltöttem kettesben. Megmutattam neki minden holmimat, cipőimet, pénztárcámat stb. meglepődtem, hogy milyen gyorsan tanul.
A kiképzők és az iskola vezetője nevettek, és elmondták, hogy Csiszi az egyik legtehetségesebb vakvezető kutya az összes jelenlévő között.
Két hét jelenthet rövid és hosszú időt is, nekem hosszúnak tűnt, mert otthon várt a vőlegényem, szüleim és a munkám.