Vakok és Gyengénlátók Baranya Megyei Egyesülete

Párválasztás, családalapítás és gyerekáldás

Kézcsók a hölgyeknek,  pacsi az uraknak. Sziasztok sorstársak.

Először is szeretném leszögezni, hogy ezekre a dolgokra nincs sablon. Nincs semmiféle totálisan bevált recept. Bizonyos dolgokat lehet előre tervezgetni de ezek nem biztos, hogy mind fullra bejönnek. Itt csak szép lehet az ember,  de okos nem. Mert ha valamit ajánl, javasol, tanácsol a  másik, totálbiztos, hogy nem jön be, vagy nem úgy. Persze a lányok a barátnővel, vagy fiúk a barátjukkal megbeszélhetik, felállíthatnak elméleteket, képleteket különböző logika mentén,  de hogy bejöjjön arra csekély esély van. Persze már az ellenkezője is bejött sokszor. Szóval 100%-ra nincs sablon. Amióta én felnőtt lettem,  sokat változott a világ. Ha elvittem egy lányt szórakozni,  s megkérdeztem, hogy mit iszol?” – Ha lehetne egy colát!” hangzott a válasz 90 – 95%-ban, ma ez az arány mennyi is lenne? Annak idején még a lányok nem voltak ennyire kaphatók. Kicsit visszafogottabbak voltak. Ezeket nem bajságból mondom,  csak megállapítás,  amit nap mint nap a városba közlekedvén tapasztalok. Akkor még a lányok  többsége még értéknek gondolta a szüzességet, vagy legalábbis annak tartotta. Itt megint van egypár dolog, amit külön kell választani. A konzervatív, vagy polgári gondolkodást, vagy az úgynevezett modern gondolkodást. Szabad felfogást. Ki ki döntse el maga, hogy hová tartozik értékei szerint. Itt is az arányok változására érdemes felfigyelni, melyik irányba tolódott el. Amikor az oviból azzal jött haza fiam, hogy ez, vagy az a lány üzente neki, hogy szerelmes belé, igaz ez nem baj, mert ez még csak ovi,  és nem komoly. Ámbár egyes tudósok, vagy kutatók nem értenek egyet,  mert ezt már igenis komolyan kell venni,  ezt állítják. Még csak nevettem rajta. Most mióta iskolába jár,  ezek a dolgok felerősödtek. Nemrég azzal jött haza, hogy voltak moziban és az egyik lány meg akarta csókolni. Meg hogy ettől meg attól kapja a szerelmes levelet. Na most mi legyen komoly, vagy nem nevessek,  bátorítsam, vagy ne. Úgy veszem észre, hogy kb. 15-20 éve nagyot fordult a világ. Most a lányok futnak a fiúk után, nálunk még nem voltak ennyire bátrak, legalábbis a többsége. Meg voltak a trendek, a férfi legyen magasabb, idősebb stb. Most mi is a helyzet? Persze a feministák rám foghatják, hogy hímsoviniszta gondolkodásom van, de ha a bibliát nézem,  akkor eltolódik a dolog, de rendesen. Megjegyzem,  nem vagyok vallásos. Ezek csak gondolatok, vagy gondolkodásra késztető eszmefuttatások. Nem szeretnék okoskodni, vagy bölcsnek látszani,  csak leírom a gondolataimat,  s megosztom veletek. Itt jutott eszembe, hogy egy dolgot már elértek hölgyeim  az egyenjogúsággal, sajnos a halálozási arány romlik. Régebben az volt, hogy a nők jóval túlélték a férjüket. És most? Szerintem egy kicsit sokat vállalnak. Karrier, vagy család, nem megy egyszerre. Mi a fontosabb a család, vagy a karrier? Én is látássérült emberke vagyok, ha eddig nem is látszott volna,  mi is ugyanazon a gondolati síkon mozgunk mint bárki. Mármint az úgynevezett egészséges emberek. Akik szemében mi még mindig csak „fogyatékosok” vagyunk (tisztelet a kivételeknek). Szerintem nem,  csak egy kicsit másképpen élünk. Nekünk is van érzésünk,  tudunk szeretni, gyűlölni, párt választani, gyereket nevelni dolgozni stb. Szerintem sokszor azért vagyunk kicsit hátrányban, mert sokan közülünk elzártan nevelődünk,  járunk iskolába,  s nem nyitunk a világ felé. A fehér botot sem vesszük a kezünkbe. Nem merjük felvállalni az állapotunkat, félünk a világ megnyilvánulásaitól. Én nap mint  nap találkozok emberekkel és nem veszem észre, hogy elutasítanának. Inkább sokan belőlem merítenek erőt. Rájönnek, hogy az ő problémájuk kisebb mint az enyém,  és ők nagyobb gondot csinálnak belőle mint én. Elfogadtam a helyzetet,  amit az anyatermészet rám mért. Félreértések elkerülése érdekében nem beletörődtem,  csak elfogadtam. A mai napig is keresem a megoldást a szemem problémájára. Itt is van egy-két dolog,  amit figyelembe kell venni, veleszületett, örökölt, vagy szerzett-e,  felnőttkori-e a problémánk. Az én felfogásom szerint egy látássérüléssel született gyermeket természetes közegbe kellene felnevelni,  épek közt. Amennyiben van lehetőség,  akkor normál iskolába járatni. De sajnos az iskolák nagy töbsége erre még nincs felkészülve. A hasonszőrűek megismertetését a Szövire, vagy az Egyesületre kellene bízni. A gyermekeket arra kellene nevelni, hogy így is teljes életet lehet élni,  nem pedig arra, hogy te fogyatékos vagy,  így hülye is , mert manapság még mindig ez az emberek többségének a felfogása. Ezen nekünk kell változtatni. Az ismerősökkel beszélgetve az is probléma, hogy az egészséges emberek mondják meg, hogy mi jó a vakoknak. Egyszóval,  ha elfogadjuk a világot,  akkor a világ is elfogad bennünket. Vissza az eredeti témához. Amikor a hormonok elkezdenek dolgozni az ember lányába, fiába, szerintem attól a pillanattól kell figyelni a dolgokra. Itt kell megnézni, hogy kivel kezdünk kapcsolatot, szexuális viszonyt. Mit szeretnénk: kiélni vágyainkat, vagy tartós kapcsolatot? Szeretnénk kikötni egy embernél, vagy még kipróbálnánk egypár dolgot? Itt is a neveltetésünk, gondolkodásunk, felfogásunk dönt ( vallásos, konzervatív, vagy modern). Egyszóval a saját felfogásunk a döntő,  s azért vállalni is kell a felelősséget. Ha megismertük a partnerünket és úgy gondoljuk, hogy vele akarjuk leélni az életünket,  akkor nosza! Számunkra az a legfontosabb, hogy totálisan elfogadja a látássérülésünket. Bár ki is az lány, vagy fiú, hogy gyengén, aliglátóval, vagy vakkal élli le az életét. El kell fogadni a másikat úgy ahogy van,  nem kell megpróbálni átnevelni, és átformálni a saját képünkre. Persze hosszútávra kell gondolkodni, hogy ami most hiba az húsz év múlva is hiba lesz,  és nem akkor a fejéhez vágni,  amit addig is tudtunk. A nőknek a legnagyobb fegyverük a szájuk,  de kellene tudni, hogy mikor és mennyit használják és mikor kell abbahagyni. A férfinak sem kell annyira erőltetni az akaratát. Valahogy meg kellene találni az egyensúlyt. Ez elég nehéz, de meg kellene próbálni. Egymást meg kellene érteni, meg kéne beszélni a dolgokat és nem háborúzni egymással. Egymásért kellene dolgozni és nem a nemek közti háborút folytatni.  El kéne ásni a csatabárdot. Ha már választottunk partnert, akkor egyetértésben kellene élni legalább otthon, mert ez a világ elég zord. Amikor úgy érezzük, hogy megvan a nagy ő, akkor kell hozzáfogni a családalapításhoz és a hosszútávú tervezéshez. Arra kell figyelni, hogy amikor elszállt a rózsaszín köd a szemed elől, akkor is megfeleljen az az ember, társ, partner. A polgári gondolkodás elvárja a hosszú ismerkedést, hosszú jegyben  járást,  s majd utána a templomi és polgári esküvőt. Már hallom is a felmorajlást: Kinek van erre ideje? Hát igen,  lehet másképpen is,  a közeg határozza meg ahonnan jöttünk. Milyen nevelést kaptunk? Az utódvállalás előtt meg kell győződni, hogy a szemünk betegsége örökölhető-e,  és hogy merjük-e így is vállalni. A születés után jönnek a gondok, vagy nem? Ki, hogy oldja meg a fürdetést, körömvágást, pelenkázást, a betegséget hogyan állapítja meg stb. De úgy veszem észre, hogy eddig is megoldották az emberek, ezután is meg fogják. De ha van olyan sorstárs hölgy, vagy úr aki az utánunk jövő nemzedékek segítésére megírná, hogy ő hogy csinálta,  azt megköszönnénk,  s feltennénk a honlapra.

Most, hogy visszahallgattam ezt az írást, rájöttem, hogy semmivel sem mások a problémáink mint  a magukat nem fogyatékosnak tartó embereknek. Nekik pedig még a szemük is jó és ugyanezekkel a problémával küzdenek.

Meglepődve láttam, hogy ezzel a témával sok webside foglalkozik, úgyhogy adok egypár tippet. Nagyon sok irodalom jelent meg ebben a tárgyban,  megpróbálom felvenni a kiadókkal a kapcsolatot, hogy számunkra is hozzáférhető formátumba is elérhető legyen. Mp3,  txt, doc, pdf–ben.

Köszönöm volt menyasszonyomnak,  Ildikónak, -és most a feleségem-,  aki korrektúrázta az írásomat.

Tisztelettel: Körmendy József