Warning: Undefined variable $nyelvon in /var/www/pecsivakok.hu/html/pmain/ip1/main.php on line 144

jelige: A bánya titka

csal.hu:-) morzsák

A családi események igazán érdekesek, legyen szó akár egy olyan négytagú átlagos családról is, mint a miénk volt, akár nagy családról.

Köztünk, a megmaradtak között élnek a történetek, velünk változnak, és néha nem tudjuk már eldönteni, hogy kitaláltuk-e azokat mesélgetés céljából, hogy megnevettessük egymást, vagy tényleg megtörténtek-e. Így keletkeznek a most divatos kifejezéssel élve családi legendáriumok.

Minden családnak megvan a legjobb nevetést fakasztó emléke, megtörtént esete, és az ember azt kívánná, hogy most történjék meg, legyen újra jelen. Felborul az idő, mint az emlékekben szokás, elveszik, és újra élhetjük a pompás pillanatokat.

Azonban szerintem az egyik legnehezebb próbatétel ezeket a pillanatokat jól megfogni és átadni a kedves olvasóknak, hallgatóságnak, hiszen amin én nevetek, mi nevetünk, egyáltalán nem biztos, hogy más is tud. Bízom azonban a képzelet hatalmas erejében és abban is, hogy láttatni tudom vidám perceinket.

Kellemes kikapcsolódást, sok mosolyt kívánok ehhez a pár kis esethez, remélem, hogy sikerül egy rövid időre jókedvet csempészni a lelkekbe.


Arra már nem emlékszem, hogy hogyan, de kialakult egy füttyjele kis társaságunknak, hogy ne kelljen kiabálni, ha valahol feltűnik valaki közülünk. Csak az a bizonyos dallam harsanjon fel, és már tudjuk is, hogy a családból valaki észrevett, vagy jön, vagy akar valamit. Egy három hangos dallamka, egy pentaton skála fentről lefelé. Még mindig el tudom fütyülni. Nem utolsó sorban arra is jól bevált, hogy így én is biztosan tudom, hogy az illető messzebbi vagy közeli rokon, családtag, mert ez a jel jól megkülönböztethető minden más füttytől, így látni se kell, hogy ki adja. Persze biztosan nem az én vakságom miatt találták ki, hiszen már születésem előtt megvolt. Néha egy-egy kismadár is tudja, és akkor… "Ki volt az?" kérdezem magamban, de csak a szél válaszol, hogy egy kismadár. Talán apu költözött a csőrébe, hogy jelezze: itt van. Ez a hangsor annyira jellegzetes volt, hogy ha valaki rajtunk kívül meghallotta, tudta, hogy mi jelzünk egymásnak. Tény, ami tény, ezek a hangok a mieink voltak. Ez fontos, később kiderül, hogy miért.

Nem is húzom tovább az időt, hagyom, hogy felbukkanjanak az emlékek úgy, ahogyan akarnak. Múlt és jelen keveredik majd soraimban, ezért előre is elnézést kérek.


Apám emlékére


1.

A PALACSINTA ESETE APUVAL

Apu szeret főzni, anyu bánatára sokat hangoztatjuk mi lányok, hogy jobban is főz, mint anyu. Piacra is jár, a húsfélékért megy és még mindig a Hunyára, ami Budapesten a VI. kerületben a Hunyadi téri csarnok. Annak közelében is laktunk, csak akkor jóval kisebbek voltunk mi gyerekek és fiatalabbak voltak ők is.

A palacsinta illata száll, apu most azt süt nekünk. Ennénk már, várakozva állunk, de a csintalankodó, feldobált tészták ugyan visszaesnek a serpenyőbe, de valami baj van. Szépen át is fordulnak egyesével, és nincs tovább. Felkapargatja a sütőt apu, és egyre mérgesebben adogatja nekünk az elszakadt ínyencséget. Szerintem úgyis a szakadt palacsinta a világ egyik legjobb eledele. Nem bánom, sokkal többet meg lehet enni belőle, mint bármilyen töltetűből.

Az olajszag terjengős, apu ablakot nyit. Hogy? Hogynem? Csak csodálkozva látjuk, hogy legújabb kísérleti-palacsintája röpül kifelé, száll a levegőben, utána pedig a forró serpenyő, nyelére feltekerve. Ilyen megeshet? Nemcsak a palacsinta, hanem a sütő is tud repülni? Mivel a főszereplő kapatos, még sincs okunk a csodálkozásra. Van, aki olyankor nagyon erős, nagyon mérges. A nyomdafestéket illetve mostanság számítógép billentyűzetet nem tűrő szavak ez esetben nem sorolhatóak fel.


2.

Apu és a Balaton

- Kislányom, megtanítsalak fejest ugrani?- Kérdezte ő, mikor elmentünk nyaralni a magyar tengerhez.

- Igen!

- Figyelem! Most megmutatom, hogyan kell!
-

Végig száguldott 185 cm magasságával, nagy pocakjával a stégen, csak úgy rezgett a talpa alatt a deszka. Sokan feküdtek, napoztak körülöttünk. Éreztem, hogy feszülnek a másodpercek, mindenki a csodás fejesre vár. Aztán a csobbanás is felhangzott és utána semmi. A kérdés, hogy vajon mi történt, hová tűnt a bátor ember, még mindig csendben tartotta a figyelőket. Egyszer csak kiemelkedik a vízből apu, sáros, iszapos. Szomorúan csak erre futja tőle:

- Hogyhogy? Hát csak ekkora itt a víz?

- nem értem, mikor csónakáztunk a nádasnál, akkor alig bírtam feljönni, mikor fejest ugrottam.

Erre már mindenki elnevette magát.

- Akkor gyere ide, tedd a két kezedet a stég szélére, mintha bukfenceznél, és már bent is vagy.

- Azóta a fejesem már tökéletesedett, dicsérték is. Persze az idő elmúlt annyira, hogy már ne ugrándozzam.


3.

Még mindig víz

Nyolc-tíz éves lehettem talán, mikor sokat fürödtünk a Dunában a Római parton. Ott tanultam meg úszni. Nővérem mutatta, hogy mit kell tenni a kézzel és mit a lábbal, de a néhány tornaórai emlék is segített a vízen való lebegésben. Aztán elindultunk gyalog. Ő négy évvel volt idősebb nálam, így magasabb is.

- Gyere, menjünk a farönk után, itt úszik nem messze.

Hallgattam rá, siettem is gyalog a kavicsos aljú, lejtős folyóban, ameddig leért a lábam. Aztán egyszer csak nagy meglepetésemre, eltűntek az apró kavicsok, ijedtemben kapálódzni kezdtem és ezt hallottam:

- Így kell úszni! Jól csinálod!

- Igen, - kiabáltam-, de legalább kifelé megyek?


4.

Kik vagyunk

Az 1970'-es években anyukám már nem házfelügyelő, nem házmester volt, hanem gondnok az újpalotai lakótelepen. A négyemeletes kis házak lakóit jól ismertük. A mi házunkból a földszíntről sokszor hallatszott az a bizonyos lefelé pentaton hangsor, mert apu előszeretettel kereste így anyut, ha fel akarta hívni valamire a figyelmét. Persze minket is így hívott, hogy ne kiabáljon a játszótéren át. Mi válaszolgattunk neki a tőlünk telhető lányos fütyüléssel, tudtára adva, hogy közel vagyunk. Sokkal később aztán megtanultam kétujjamat számbavéve én is élesen fütyülni akármit.

Egyszer a postás kereste Babicsékat. Már sok mindenkitől megkérdezte, aki sakkozott vagy kártyázott a téren vagy csak a padokon ülve beszélgetett, hogy nem ismeri-e Babicsékat, mert hozott nekik valamit. A lakók közül egy ismerősünk azt tanácsolta, hogy keresse meg a gondnokékat, Fittyeséket, ők mindenkit ismernek, talán Babicsékat is.

El is hangzott a postás kérdése:

Jó napot kívánok, Fittyesné. Nem ismeri Babicsékat?

- Hogyne ismerném, mi vagyunk azok.

Erre az ismerősünk nevetve odaszaladt, kicsit zavarban lévő arccal és ezt kérdezte:

- Hogyhogy? Hát titeket nem Fittyesnek hívnak? Mi azt hittük, és ezen a néven szoktunk emlegetni benneteket az egész parkban.

- Dehogyis! Minket Babicsnak hívnak.

Mindenki jót kacagott a dolgon. Visszanyúlva ehhez az emlékhez, szerintem ők is tudták, hogy Babics az igazi nevünk, csak tréfásan az egész telepen ezt terjesztették el rólunk, mert annyira jellegzetes volt a jelünk, hogy elfelejtették már az igazi nevünket.


5.

Álláskeresés

Az eset, mint az előbbiekből is egyik másik, velem történt meg.

Ez annyira elképesztő, vagy nem? Figyeljétek csak!

Már tíz-tizenkét éve is megvan annak, hogy több évig állás nélkül voltam. Szorgalmasan jártam a munkaügyi központba, kaptam a pecséteket, a minimális pénzösszegeket, és egyszer csak újból papírokat kellett volna kitöltenem. Mit volt mit tennem, segítséget kértem:

- Lenne szíves segíteni kitölteni a megfelelő rubrikákat?- Kérdeztem udvarias köszönés után a hivatalnok urat.
Meglepő válasza a következő volt:

- Sajnos nem tudunk biztosítani jeltolmácsot.

- Nem is arra volna szükségem, hanem arra, hogy ön írja be a kérdések mellé a válaszokat. Nem hallókészülékem van, hanem fwehérbotom. Ahhoz pedig nem jeltolmács kell.

Ez olyan furcsa történet volt, hogy mindig elmesélem, ha érdekes, nevettető mondásokról beszélgetünk barátaimmal, ismerőseimmel. Jól megfér a többi fehérbotos sztori között. Csak ne lennének az emberek ennyire túlérzékenyítve, csak gondolkodnának is!


6.

A szalámi az szalámi

Anyukám idős kori bajok miatt nemrégiben kórházba került. Arra kért, hogy beszéljek az orvossal, hogy mikor jöhet haza, vagy mi is várható.

- Figyelj, kislányom! Az orvos neve Dr. Herz, mint a szalámi. Erről könnyen megjegyezheted, megismétlem, Herz, mint a szalámi.

Dolgozom, ezért csak telefonon tudom utolérni az említett doktornőt. Délután, mikor látogatni megyek, már se orvos se nővér a kórházban, kihaltak a folyosók, csak a betegek segítenek egymáson, ha tudnak és persze a látogatók.

Így aztán másnap délelőtt fogtam a készüléket, tárcsáztam a megfelelő számot és kértem Herz doktornőt. A nővér gondolkodott kicsit, majd azt felelte, hogy náluk nem dolgozik semmilyen Herz nevű orvos, de Kaiser igen. Bizony bevallom, elfogott a nevethetnék, szégyenlősen elnézést kértem és letettem a telefont. Kérhettem volna Téli, Nyári doktornőt is, mert hát a szalámi az szalámi.