Warning: Undefined variable $nyelvon in /var/www/pecsivakok.hu/html/pmain/ip1/main.php on line 144

jelige: Félix

Egy üveg sör.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén történt. Gyógymaszőrként dolgoztam a Félix fürdőben, még pontosabban a Termál szállóbban. Mint mindig, ma reggel is korán kezdtem. Általában, feleségemmel elsőként érkeztünk a kezelési részlegre és hat ellőt tíz perccel az első személy már a masszázságyon várta a minden panaszra gyógyírként ható gyúrást. Igen, személyt mondok, mert sosem tudtam meg harmincöt év után, hogy igaziból miként kellene szólítanom azokat, akik rám bízták egészségük ápolását. Mondjuk kuncsaftok, anélkül, hogy valakit is bántani akarnék, de erről a szóról valahogy mindig az általam nagyra becsült, az emberiség frizuráját karbantartó barátaim jutottak eszemben. Ha pedig betegnek neveztem őket, no had ne mondjam, némelyik közülük, hogy nézett rám. Főleg, akik makkegészségesnek érezték magukat. Vagy akár a kliens megszólításkor is, az ugyancsak kedves, pincér barátaimra gondoltam. Vagy talán a páciens? Ez meg olyan kórházi hangulatot varázsolt szemem elé.

De vissza a témához, hiszen nem etimológiai leckét szeretnék most tartani, inkább egy kedves élményemet szeretném veletek megosztani. Szóval, egy augusztusi napon történ, amikor már nyolc órakor a hőmérő higanyszála huszonöt fokot mutatott. Harminckét embert kellet ezen a kánikulai napon is megmasszíroznom. A hangulat ma reggel is kitünnő volt. Puju barátommal és kollégámmal, akivel már több mint húsz éve osztottam meg örömeimet és gondjaimat, ugyanabban a masszázsszalonban most is viccelődve szórakoztattuk turistáinkat, akik naponta olyan tizenöt percet töltöttek velünk. Ez idő alatt megbeszéltünk minden napirendi témát: sport, politika, kultúra. Pontban kilenc órakor vártam a tizenharmadik személyt, Lebovics urat, aki épp ma fejezte be a tizenötödik kezelését. Csak úgy zárójelben mondom, ez lett volna az úgynevezett búcsú masszázs. Remélem semmi másra nem gondoltok e szó hallatán. Jött is emberem, már kilenc ellőt öt perccel kopogott és beköszönt, mintegy tudomásomra hozva ezzel, hogy ő következik. Nemigazán kedveltem az ilyen jelegű figyelmeztetéseket. Mindig tudtam e nélkül is, hogy ki következett. Most sem tévedtem. Lebovics uram, pontban kilenckor már fent feküdt az ágyon és dobhártyát karcoló, rekedt hangján elkezdte az elmúlt nap átélt eseményeit megosztani velünk. A nem tudom hányszor elhangzott nőhódító sikereiről kezdett ismét beszélni. Szerencsére bőbeszédű ember volt és egymaga is el tudta szórakoztatni önmagát. Olyannyira, hogy nem várt feleletet még feltett kérdéseire sem. Így én nagy ritkán csak egy-egy igen, persze szócskával színezgettem előadását. Nem is igazán érdekelte véleményem, így a neki járó tizenöt perc gyorsan elrepült. Magára kapta fürdőköpenyét és búcsúként kezet nyújtott. Köszönés helyett barátságosan így szólt: mindent nagyon köszönök, a kezelés nagyon jó volt és az önökkel eltöltött idő egy lelki felfrissülést jelentett számomra. Ezért megtiszteltetésnek venném, ha munkaidő után megihatnék önökkel egy üveg sört. Puju is és én is elfogadtuk a meghívást és az első emeleti bárt jelöltük meg helyszínként, ahol kedves kolléganőnk, Emília szolgált fel. Abban az időben Puju barátom csekély látása még elegendő volt ahoz, hogy ketten közlekedni tudjunk és az amúgy is alkoholellenes feleségeinket ne vegyük igénybe. Két masszázs között, gyorsan telefonáltam Emíliának, hogy hűtsön le tíz üveg Raderberger finom német sört, amit abban az időben Romániában nem akárhol találtál, de nálunk a Termálban volt. Igaz, az akkori árakhoz viszonyítva jó drágán. Körülbelül négyszer magasabb áron, mint a belföldi gyártású sörök. Mint mondom, nagyon meleg volt és munka is volt bőven, erősen meg is szomjaztunk, de vizet akkor sem ittunk. Inkább elszenvedtük azt a megmaradt öt órát, ha már tudtuk, hogy vár a finom behűtött sör. Két óra és tíz perckor találkoztunk is emberünkkel a recepció előtt. Együtt mentünk fel a lépcsőn és elfoglaltuk helyeinket a már számunkra lefoglalt asztalnál a teraszon, egy árnyékos sarokban. Emíliának sem kellett szólni. Alighogy megérkeztünk, már meg is töltötte poharainkat a jéghideg, habos fekete sörrel, majd röviden köszöntöttük emberünket és ürítettük poharainkat az egészségére. Sokat beszélő Lébovics úr csak úgy halkan dünnyögött valamit orra alá, félig kiürítette poharát, majd két nagyon gyenge vicc után, megitta maradék sörét. Csendessen felállt, mindkettőknek kezet nyújtott, megköszönte a lehetőséget, hogy eggyüt lehetett velünk és mielőtt mi bármit szólhattunk volna, a bárpulthoz lépet. Én csak annyit hallottam, hogy egy üveg sör ára után érdeklődött, ami tizenhat lejbe került akkor. Egy húszast adott és három lejt kért vissza. Aztán még egyszer, jókedvűen ránk köszönt és eltűnt a lefele vezető lépcsőkön. Köszönni már nem tudtunk neki, mert mintha villám csapot volna belénk, úgy ültünk ott szótlanul, hogy pontosan menyit, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy Emília hangos nevetése térített magunkhoz. Majd átgondolva a történteket, mi is még hosszú ideig nevettünk drága kolléganőnkkel. Kikértük a többi lehűtött sörünket és már most csak saját figyelmetlenségünket okolva, megbocsátva Lebovics úrnak, visszaemlékeztünk és ismételgettük az általa mondottakat a kezelés után: "Uraim! Nagy megtiszteltetésnek venném, ha munkaidő után megihatnék önökkel EGY üveg sört."

És ez meg is történt.