Warning: Undefined variable $nyelvon in /var/www/pecsivakok.hu/html/pmain/ip1/main.php on line 144

jelige: ketrec

Ha újra dördül a ketrec oldala

Sokan gondolhatják úgy, hogy a home office az elmúlt években felbukkant mágikus szókapcsolat. A megállapítás akár helytálló is lehet, amennyiben a közbeszédről értekezünk. A trendinek számító angol kifejezés ugyanis átvette a távmunka, otthoni munka köznapi nyelvhasználatban betöltött szerepét. A világjárvány felbukkanásával egyidejűleg a konzervatív foglalkoztatási irányvonalat képviselő vállalatoknak is át kellett értékelniük e téren vallott merev nézeteiket; a "minden áron közös irodában" megdönthetetlennek hitt dogmát felváltotta "a túlélés érdekében akár otthonról is" szemlélet. Korábban is voltak néhányan, kiknek kivételezett helyzetére irigykedő, lopott pillantásokat vetettek a cégek irodáiban naphosszat raboskodó kollégák. Jómagam is ezen szerencsések táborát gyarapítottam már azokban az időkben is, mikor a kényszerű távmunka rémképe még nem ostromolta a kimagasló produktivitást féltő cégvezetők nyugodt álmát.

Szögezzük le gyorsan, munkám során legnagyobb szövetségesem a csönd. Az otthon privát nyugalmában nem okoz különösebb nehézséget a megfelelő körülmények megteremtése, nincs irodai háttérzaj, zenét is csak munka előtt, inspirációs céllal hallgatok. Vannak persze rajtam kívülálló tényezők, melyek időről-időre káoszt csempésznek az áhított tökélybe. Ezek többsége otthonom lokációjából adódik, kis lakásom fővárosunk egyik panelszörnyetegének gyomrában található. Itt élünk mi, szó szerint egymás hegyén-hátán, tizenegy emeletnyi párhuzamosan zajló élet, egy talpalatnyi földterület felett. A harminckét szomszéd közül kettő nevét ismerem, ennél sokkal többet azonban róluk sem tudok. Köszönés útján ugyan többeket felismerek, ez is csak aláhúzza, mennyire arctalan közösség az, minek tagjait csupán a közös lépcsőházi ajtó fűzi egybe. S bár nem ismerem őket, csordogáló életükről sok esetben így is több információval rendelkezem, mint amire igényem volna. A vasárnap reggel kiváló alkalom a sokadik kép felfúrására, egy ízes veszekedés bármikor belefér, de még a szellőzőn át felerősödő, már-már szétrobbanó WC kagylóból is következtethetek, sőt, együtt is érezhetek emeletekkel feljebb élő sorstársaim kénes kínjaival. Milyen szerencse, hogy munkaidőben többnyire kiürül a ház, a nyugdíjasok diszkrét neszei csupán erőtlen ostromra képesek a csönd bástyái ellen vívott örök harcban.

A friss levegő mindig segíti a kreativitást, odaléptem hát az ablakhoz, félrehúztam a függönyt, majd szélesre tártam. Még emlékszem a "parádés" kilátásra, szemben, jó negyven méterről egy hasonló szürke szörnyeteg ezernyi szemével bámult vissza rám. A függöny után kaptam, mert eszembe jutott, hogy a szemekben valami különös intuíció folyományaként szinte mindig megjelent pár kíváncsi alak. Ilyenkor rendszerint dorgálom magam, kellett nekem éveket szöszmötölni az egyetemen, hogy aztán tisztességes pennahajderként még csak kilátásom se legyen ennél különb kilátásra. No, nem mintha nekem számítana már, mégis kellemes belegondolni, hogy a Budai dombok közül a Pesti tájkép nem néz vissza vizslató szemekkel.

A házak közötti terület nagy részét zöldellő park uralta, üdítő kontrasztot nyújtva a betonrengetegben. A fák között diszkréten bújt meg egy aprócska játszótér. Semmi különös, három személyes hinta, szivárvány alakú mászóka, libikóka, és homokozó jelentette a kínálatot a szórakozni vágyó ifjoncok számára. A játszótér szomszédságában volt még egy focipálya is. Résnyire szűkült a szemem, amikor meghallottam az első csattanást. A betonozott pálya már magában sebet ejtett volna az egységes zöld szövetén, de valójában nem ez zavart. A pálya fölé építettek egy hatalmas fém ketrecet, aminek funkciója abszolút érthető, a folyamatosan szökni kívánó labda szabad útját akadályozta. Mégis összerándult a gyomrom, ha új meccs volt készülőben. Ennek egyetlen oka a fém rácsban elhaló erőteljes lövések nyomán felhangzó dördülések fülsértő zaja, ami viszont különösen hatékony ostromgépként fenyegette a csöndem bástyáit.

Az első karantén időszakában örömittasan bokszoltam a levegőbe. Kiürültek az utcák, játszóterek, focipályák, nem volt gyerekzsivaj, és zengő fémrács sem. Most aztán nyugodtan dolgozhatok - gondoltam naivan. Cserébe viszont a házon belüli élet zajai a széleskörű home office miatt többszöröződtek. Az idő múlásával egyre rosszabb üzletnek tűnt ez a váltás.

A nyári nyugalom után jött az ősz, ami elhozta a második hullámot. A lezárt játszótéren csak a szél játszott, lökdöste a hintát, a homokozó felett pedig kavargó táncra bírta a leveleket. Talán neki sem tetszett ez a kihaltság, végtére is, ha korábban erre járt, vidám kacajokat tudott röptetni a hátán. Dühösen csapkodni kezdte az üres focipálya ketrecének ajtaját. Hiába füleltem reménykedve, nem titkon kilopódzó gyerekek voltak. Morcos tekintet helyett a volt-nincs szomorúságának könnycseppje jelent meg, majd gördült végig az arcomon. Mennyire más színben tűnt fel akkor a pálya köré épített ketrec, ami a kis focistákat összezárta egy-egy meccs erejéig. Akkorra már mindenkinek saját kalitkája volt, s ki tudhatta, mikor lelünk rá a szabadulás kulcsára?

A következő hónapokban csak romlott a helyzet, s én azon kaptam magam, hogy egyre többször álltam az ablak előtt, és az üres játszótér neszeit kémlelve merengtem a gyerekek sorsán. A jövő nemzedéke is a négy fal közé szorult, csupán képernyőkön keresztül láthatták egymást. A monitoron viszont nem lehetett átnyúlni, a lányok haját incselkedve meghúzni, rajzszöget csempészni a tanár székére, majd jót nevetni, ahogy felpattan, vagy épp vigasztalóan megveregetni egy komolyabb esésből feltápászkodó barát vállát. Az iskola intézményes szervezetének mindössze egy szelete a tudás átadása. A társasági kapcsolatokban kialakuló hierarchiai szintek, csoportdinamikák tapasztalati megismerése legalább olyan fontos szerepet játszik az élet iskolájában. Még csak megtippelni sem tudom, miféle szociológiai következménnyel jár majd egy bő évnyi kiesés.

Most itt ülök, és nyitott ablak mellett, fülig érő vigyorral pötyögöm e sorokat. A korlátozások rémálomszerű emlékképeire a múlt homályának egyre vastagodó fátyla borul, a gyerekek pedig visszatértek a játszóterekre. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer örülök majd, ha újra dördül a ketrec oldala.