Warning: Undefined variable $nyelvon in /var/www/pecsivakok.hu/html/pmain/ip1/main.php on line 144

jelige: Zovány

Ismét ősz van

Ismét ősz van, szeptember 22.-e, Gyula bátyám kis unokájának a hatodik születésnapja. Dórácska, a Kovács család legfiatalabb tagja. Már hetek óta telefonálgat és minden alkalommal eszembe juttatja, hogy vár a születésnapi bulira. Persze, hogy hívás nélkül is jöttem volna, mivel már húsvét óta nem jártam otthon, szeretett, kis falumban és végre ismét vonattal utazhatok.

A minden délután öt órakor induló Nagyvárad és Sarmaság között közlekedő személyvonatot nemrég helyezte ismét forgalomba egy magáncég. Ennek hallatán valami furcsa melegség öntötte el szívemet. A régi idők jutottak eszembe. Vajon, hányszor is utaztam végig a Nagyvárad és kis falum közötti távot és onnan vissza? Hányszor lógtam az utolsó lépcsőfokon a decemberi fagyos reggelen, mikor az iskolába siettem vissza, harminc-negyven kilométeren át, míg csak sikerült betolakodnom a kocsiba és végre becsukódtak az ajtók. De ezek már mind a régi idők emlékei. Ma már a két kocsiból álló szerelvény sincs tele. A sok magánkézben üzemeltetett autóbusz, lefölözi a profitot a vasúttól. Románia vasúthálózata nem, hogy nem fejlődött, hanem (főleg a mellékvonalak) siralmas állapotba kerület. Ezek között van a Székelyhíd - Margita - Berettyószéplak - Szilágysomjó vonal is. A világháború utáni időket juttatják eszedbe: a lerombolt, elhagyatott vasúti állomások, a vágányok melletti magas vadnövényzet, mind-mind a senki földjére emlékeztetik az erre utazókat. A kilencven kilométeres távot három óra alatt sikerült megtennem. Az állomásokon a jegykezelő segíti a mozdonyvezetőt. Leszállva felügyeli a ki- és beszállást, majd füttyszóval jelzi az indulást. Erre a vonalra a szerelvényeket is olcsó pénzért szerezhették valahonnan, mert állapotukat nézve nagyon régen gyárthatták őket. Miután beszálltunk a kocsiba nem volt könnyű feladat egy jobb széket találni, mely huzata egy kicsit tisztább legyen. Ebben a gyászos környezetben, egyszer csak megjelenik a jegykezelő. Egy kedves, csinos barna lány, szépen vasalt egyenruhában, a legmodernebb miniszámítógéppel kezében, amelyből néhány kattintás után elővarázsolja kis falunkig érvényes jegyeinket. Az állomáson már vár ránk Dóra. Virággal kezében messziről integetett. Ahogy leszállok, gyöngéden megfogja kezemet és vigyázva átkalauzol a mellig érő tövises vadnövényzeten az állomás mellet várakozó kocsiig. Annak hallatán, hogy a mi állomásunk sem különbözik a már mögöttem maradt többitől (ajtók, ablakok nélküli düledező falak. Semmi nem emlékeztet a jobb időket is megélt állomásra), elszorul a szívem és ismét az elmúlt idők jutnak eszembe, mikor még tiszta meleg váróterem várta az utasokat. Legalább fél órával mindig hamarabb érkeztünk az állomásra, mert szegény Ides nem győzte ismételni: "indulj már kis fiam, mert váróvonat nincs csak váróterem". De mindez már a múlté. Manapság, mint láttam, kevesen utaznak már vonattal errefelé, amin nem is csodálkozok. Innen tíz perc múlva már Gyulabátyámmal kóstolgattuk az idei szilvapálinkát.

Későn feküdtünk le, de annál korábban keltünk. A család málét szedni készült és csak úgy szokásból engem is megkérdeztek: Nem lenne-e kedvem velük tartani?

Emlékszem, valamikor még gyerekkoromban is, Gyula sokszor magával vitt a mezőre. Főleg, ha magányos munkát kellett végeznie. Így én is a természet lágy ölén tölthettem a napot és ami a legfontosabb volt, hogy a mezőn ebédeltünk. Ha szegényes is volt, de a világ legfinomabb falatjait tartalmazó tarisznyából ehettünk. Így persze, hogy nem tudtam ellenállni a meghívás csábításának. E napi munka elvégzése nem igényelt többet egy-két óránál nélkülem sem, hát még velem. Ha tarisznyát nem is raktunk, de egy kulacs és egy kis szalonna nem hiányzott a traktor utánfutójából, mellyel kiutaztunk a határba. Egy fél óra után, már ott álltam az első sorban és megpróbáltam visszaidézni gyermekkorom emlékeit.

Már ötven év is eltelt azóta, hogy többszöri könyörgésemre először tettek próbára ezzel a nagyon örömteli munkával. Abban az időben, még hántalékostól szedték a tengerit, amit mifelénk csak málénak neveztünk. Úgy takarójával együtt törtük le a málécsöveket, aztán majd esténként nagy hántolókat tartottak. Ezeken többnyire az ifjúság gyűlt össze, Nem annyira a munka, mint az őt követő táncest vonzotta a fiatalokat az ilyen közös kalákákra. Manapság már ritkán szedik kézzel a tengerit. Csak akkor, mint most bátyámék, ha ilyen kis területet vetettek be tengerivel. Tehát ott álltam ismét a sorban, mint azon az őszi reggelen, amikor már nem bírtam elviselni a semmitevést. Abban az évben történ, hogy júniusban befejeztem a hét osztályt, és jövőm teljesen reménytelennek látszott. Hasznavehetetlenségem lelkileg teljesen megtört. Így történt, hogy többszöri könyörgésemre, kimehettem én is a családdal málét szedni a helyi mezőgazdasági szövetkezet földjére. És most, ahogy ott álltam ismét a sor elején, kezemmel az első tengeri csövön, agyam merevlemeze gyorsan visszafelé kezdett pörögni ötven évet. Itt megállt és kinagyította monitorán azt a történetet amikor ott állok tizennégy évesen a hatalmas tengeri tábla rám osztott két sora elején. Első pillanatban megörültem a rövidke soroknak arra gondolva, hogy ezekkel én is gyorsan végzek. Neki is ugrottam. Gyorsan végig simogattam a tengerit és letörtem a többnyire két csövet, de néha három is volt egy szálon. Igen ám, de mivel két sort kellet szednem, gyakran előfordult, hogy a sorok váltogatása közben ki-ki maradt egy tengeri. Ezt szorgalmas édesanyám észrevétlenül megoldotta, nekem persze semmit sem szólva, csak dicsérgetve, hogy milyen ügyes vagyok. De sajnos, így ketten a négy sorral, nehezen boldogultunk. Ekkor történ, hogy volt ott a málészedők között egy nyolcvan év fölötti néni, aki gépgyorsasággal szedte a tengerit. Mindig mellém állt. Akkor még nem értettem segítő szándékát. Felajánlotta, hogy versenyezünk. De kikötötte, ha előttem ér a sorvégére, akkor visszatér az enyémen és besegít. Igen ám, de akkor nem is egy, hanem három puszit kell adjak neki. Akkor még nem voltam ilyen puszilós formábban, gyerekkoromban sem voltam ilyen ajándékozó fajta, sokat kellet nekem udvarolgatni egy pusziért, vagy jól meg kellet fizetni. És most ez a puszira éhes vénasszony ilyen üzletet ajánlott fel. Már a sor elején arra gondoltam mi lesz, ha alul maradok a versenyben, amit semmi porcikám nem kívánt, hogy fogom én ezt az általam elképzelt csúnya öregasszonyt megpuszilni. Amellett, hogy képzeletemben csúnya és öreg is volt, már éreztem is orra alatt a kis bajuszt, ráncos arcát. Mindezek fölött, egy vak számára az oly fontos hang, a hangja is olyan volt, mint egy nagybőgőé. No, iparkodtam is ahogy csak erőmből kitelt, szándékosan is ott hagyva Idesre a nehezét, hogy le ne maradjak a vetélytársamtól. De minden igyekezetem ellenére, a vénasszony mindig hamarabb kiért a sor végére. Nem csak kiért, vissza is indult az én soromon és így még ráadásról is beszélt. Valami olyasmit mondott, hogy minden méterért még egy puszit kér ráadásnak. Szidtam is én azokat, akik ilyen rövid sorokat vetettek. De nem volt mit tennem, az alku, mint mifelénk mondták, az alku és nem úgy nesztelen, a nyilvánosságtól visszavonulva kellet ezeket a puszikat, úgy röptében oda dobni, nem ám, hanem Bori néni vigyázott, biztos szándékosan, hogy még jobban kiélvezze a győzelem és fiatal puszi örömét, össze csőditette a körülöttünk szedő néniket és így, ünnepélyesen kellett az eseménynek megtörténnie. El tudjátok képzelni, mint az olimpiai díjosztáson, vagy húsznál is több asszony, mintha mind puszira éhezne, biztattak: na, most Józsika, na, most. És mind kisebbre zárult a kör, mintha mind várt volna Bori néni után egy-egy puszit. Ott álltam, remegve, a kör közepén. No, mi lesz? - kiabálták éhesen, az egyezség az egyezség. Hangtalan már átkoztam a születésem napját is, meg aki málét vetett valaha is a világon. Talán még azt is, aki behozta Európába. De itt nem volt vissza út, verejtéktől könnyező arccal neki rugaszkodtam és megcsókoltam a lehajolt öregasszony arcát. Majd gyorsan megpróbáltam a visszavonulást, de már késő volt. Bori néni átölelt és mint saskeselyű az elrabolt áldozatát, szorosan karjaiban tartott és az én, arcát alig érintett puszimat, számtalanul visszaadta, persze a nézőközönség tapsolása közepette. Ez a számomra szörnyű jelenet még kétszer megismétlődött. Más vénasszonyok is be szerettek volna szállni a versenybe, de Bori mama nem engedte őket. Azt mondta, ma az én ellenfelem, majd holnap jöhettek ti. No, hát nem volt holnap. Könyörögtem Idesnek (akinek nem kellet volna, hiszen első nap is az én kérésemnek engedett), hogy nem megyek többet málét szedni.

Most, hogy ismét itt álltam a tengeri tábla elején, visszaemlékezve a régi történetre, amit most először mesélek el nektek is és a családnak is, Gyula bátyám mosolyogva jegyezte meg: "most már értem miért állsz te meg, mindig Bori néni sírjánál, ha a temetőbe megyünk". Igen, mert megállok és megkövetem Bori néni emlékét ostoba, gyerek tettemért. Mennyi jó szándék lakozott benne. Tudom, hogy nagylelkűsége akkor is megértéssel kezelte az én gyerekes felháborodásomat. Még egy fél órát szedtük, vagy inkább szedték a tengerit Gyula bátyámék és akkor ismét leültünk uzsonnázni úgy, mint régen. Igaz a tarisznya sem volt már tarisznya, fölváltotta a nejlon zacskó, de benne még a szalonna és a boros kulacs a régi volt és itt már én is egyenlő rangú málészedővé váltam velük.