Warning: Undefined variable $nyelvon in /var/www/pecsivakok.hu/html/pmain/ip1/main.php on line 144

jelige: szivacs

NÉHA AZT ÁLMODOM

Néha azt álmodom,
mély álmomból feliperedve,
reggel ha majd felébredek,
újra élesen látok
filmként mozgó képeket, ilyenkor felkelek,
s fáradtan megpihenek,
mert felzaklattak a jelek.

Az értelmes ember
Mindenre felfigyel,
Megmutatja sorsunkat
Csak érteni kell,
mit mond a jel.

A Föld sarkain
Tonna számra
Omolva olvad a jég,
A sivatagokat
Száguldva tágítja
A szárító szél.

Homok alól menekül
A méregfogú vipera,
szomjazva szikkad
A sárguló levél,
a majmok elloptak egy gyereket, a kutya farkast kölykezett, az oroszlán foggal született.

De az emberek
Nem értették a jeleket,
s ez káoszhoz vezetett.

Évek óta testemen a jel,
hogy nem látok,
ezt nem hiszem el,
odafigyelve észreveheted,
ha nem érzékeled,
jól elrejtezkedett,
örülök Veled.

Hogy félre ne értsék
bizonytalan lépteimet,
hiszen nem vagyok részeg,
fehér botot veszek a kezembe,
fekete kalapot teszek a fejemre,
mint egyetemes jelszerkezetet,
magammal cipelem.
Hadd lássák ki vagyok,
vagy nézzék mi vagyok,
s mi nem vagyok.
Segítség ez nekem,
nem kell csengetnem rézpénzzel,
nem fertőző a létem,
mint a leprásoké régen,
mitőla hívek megijedtek,
vezet, hogy merre menjek,
figyelmezteti az embereket,
mutatja a szegleteket,
korlátokat, kereteket,
és az egyeneseket.

Látásmódom megváltozott.

Néha Eltűnődöm a
Magyarok némely szaván,
Mikor a vak mondja,
Megnézem, s látom.
Képletes talán.
Hiszen Nem vagyok vak,
Csupán csak nem látok.
Micsoda különbség!
Ugye csodáljátok?
Azt hogy világtalan,
Szívből utáljátok.
Gyönyörű a Magyar nyelv,
Mindent kifejez,
Örömöt, bánatot,
Minden árnyalatot,
Bátor, okos,
Bugyuta gondolatot.
Végülis beláthatod,
Lehet jó a meglátásod,
Akkoris, ha nem látod.

Néha ilyeneket álmodom,
szép mindíg, ha tudom is, hogy csak álom.

Reméljük meglátod,
Ki marad végül a barátod.

Mi csak emlékezünk csupán,
nincs mit ünnepelni egyáltalán,
elkerül bennünket a szivárványhártyán
Írisz, a gyönyörü lány,
így a Fehér bot napján,
megmarad a ködmárvány,
alabástrom szoborrá mered
az elmúlt emlékezet,
magunkban azt kiáltjuk,
némileg elszömpöntyölödve talán,
nem önámítás okán,
Így is szép a Világ,
az álmok ködfátyolán át.

A Fehér bot vigyázzon reánk.