Warning: Undefined variable $nyelvon in /var/www/pecsivakok.hu/html/pmain/ip1/main.php on line 144

jelige: szerencse

Péntek 13.

Munkatársnőm hosszasan sorolja, milyen peches mostanában: Elaludt, elkésett, elhagyta, összetörte, kiborította... majd ezzel búcsúzik:
- Te jó ég! Ha eddig ilyen szerencsétlen voltam, mi lesz holnap? Te is nagyon vigyázz magadra!
- Miért, mi lesz holnap?
- Hát... péntek 13. - válaszolja kétségbeesett hangon.
- Nekem az is olyan nap lesz, mint a többi, nem vagyok babonás. - mondom mosolyogva.

Másnap reggel fáradtan ébredek. Csipognak a madarak, járnak az autók, tehát egészen biztosan reggel van. De vajon hány óra? Az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúlok, ami bemondja a pontosidőt.

Ezek szerint van még néhány percem, hogy összeszedjem magam. Lazítok, pozitív gondolatokat futtatok át biológiai computeremen. Már kezdem jól érezni magam, amikor megszólal az ébresztő. Kellemes lágy dallam, mégis összerándulok tőle. Nyúlok a telefonért, hogy elnémítsam, de leverem. A koppanásból hallom kb. hol landolt, igyekszem elérni, mielőtt vakvezető kutyám készségesen kezembe nyomná, persze csupa csulásan.

Manőver sikeresen végrehajtva. Telefon végre csendben a helyén, én meg gondolatban belevigyorgok a péntek 13 arcába.
- Majd megmutatom én ennek a babonának, hogy nem tolhat ki az ember lányával csak azért, mert tizenharmadika éppen péntekre esik. Csak azért is jó napom lesz, elvégre utolsó munkanap, és jön haza az egyetlen gyermekem a kollégiumból.

A tőlem megszokott hévvel rugaszkodok neki a teendőknek. A fürdőszobában végképp felébredek, no nem a hideg víztől, hanem attól, hogy a fésűt elejtem és amikor lehajolok érte, homlokom hangos koppanással találkozik a kád szélével. Nagy levegőt veszek, de azért sem mondok semmi illetlent, végül is annyira nem fájt és a fésűt sem kellett sokáig keresnem, elsőre odanyúltam, mintha láttam volna. Szemezek a tükörrel, vajon meglátszik-e ez a kis baleset, de a tükör megőrzi magának a titkot. Bepermetezem magam kedvenc parfümömmel, amitől ismét jó kedvem kerekedik. Rámosolygok elképzelt tükörképemre és hangosan kimondom:
- Csak azért is jó napom lesz! Nem engedem, hogy egy ostoba babona hasson rám.

Kutyáim az ajtó előtt sorakoznak, kiengedem őket az udvarra, majd átlibbenek a konyhába, kávét és reggelit készíteni. Csábító illattal csurog a kávé a kiöntőbe, amikor kikapom a virslit, a mustárt és a tejet a hűtőből. Megint erősebben hat a gravitáció, a virsli a földre pottyan. Ezen már meg sem lepődök, vidáman konstatálom, hogy a vákuumcsomagolásnak nem árt, és mekkora szerencse, hogy nem a mustáros üveg, vagy a felbontott tejes doboz csúszott ki a kezemből. A lehajlás is rutinosan megy már, nem feledkezek meg sem az asztalról, sem a székekről. Ennek köszönhetően, hamarosan tányéron sorakoznak a virslik, majd süttetik kicsit a hasukat a mikróban.

Közben fél füllel konstatálom, hogy férjem is megkezdte a vándorlást a fürdőszoba felé. Nem csoda, olyan csörömpöléssel vagyok, mintha üzemi étkeztetésen dolgoznék.

Végre leülünk reggelizni, közben kedélyesen beszélgetünk. Miről-másról, mint az ilyen buta babonákról.

Maradt előző napról gyümölcsleves, a rakott krumplihoz is előkészítettem a hozzávalókat. Egyenletes ritmusú kopogással jelzi a tojás, hogy a víz buborékol alatta, a krumpli egy másik fazékban csendes belenyugvással várja, hogy készre főjön. A férjem a kolbászt karikázza, én a megfelelő jénai tálat keresem. Minden a legnagyobb rendben!

Legalábbis egészen addig így gondolom, míg rétegeződnek a finomságok, tejföl is kerül az étek tetejére, már csak a sütőt kellene begyújtani. Nem gond. Vagy mégis? Már az ötödik gyufát töröm ketté eredménytelenül.
- Egyre silányabbak ezek a vackok. - mondom árnyalatnyi ingerültséggel.
- Segítsek? - Kérdezi Imi, de addigra lobban a láng és halk duruzsolással melegedni kezd a sütőtér.

A férjem elköszön, indul dolgozni. Amíg elkészül az ebéd, mosogatok, utána letörlöm a pultot meg az asztalt, mire hangos csörömpöléssel csattan mögöttem egy tányér. Mi a szösz! De hát ott sem voltam! A mosogató tálcájáról csúszott le egy kistányér, de csodák csodájára egészben maradt. Elöblítem és leghátulra teszem, nehogy megint a frászt hozza rám.

Hallom, hogy kutyáim heveskednek a kerítésnél, így kimegyek hozzájuk.

Labdázok velük egy kicsit, majd kifésülöm őket. Már majdnem kész a kozmetikázás, amikor a kefe kifordul a kezemből. Bogi lelkesen felkapja, és ahogy felemeli kobakját, hogy átnyújtsa a zsákmányt, összefejelünk. Mindig megfeledkezem arról, hogy egy apportos labrador mellett nem feltétlenül kell azonnal lehajolni és keresgetni a bujkáló tárgyakat. Naná, hogy Boginak pont olyan kemény a feje, mint a kád és pont ott érinti a homlokomat, ahol a kád is. Könnybe lábad a szemem, de mosolyogva megdicsérem, amiért felvette a kefét. Jutalomfalatot varázsolok elő a zsebemből, és felajánlom a cserét. Nyitott tenyerembe teszi a kefét, majd olyan hevesen kap a falatért, hogy megharapja az ujjamat. Elszakad a cérna, összeszidom, és lehangoltan beviharzok a fürdőszobába kezet mosni. Míg folyik a kezemre a jó meleg víz, bekúszik orromba az íncsiklandozó illat a konyhából. Pillanatok alatt elpárolog a rosszkedvem. Két törlőruhát is összehajtok, nehogy megsüssön az edény, amikor kihúzom a sütőből, hogy "szemügyre vegyem". A srácok szokták mondani, hogy nekem tűzálló kezem van, mert mindent az ujjaimmal nézek meg. A rakott krumplit késznek minősítem, de óvatlanul hozzáérek a sütő felső széléhez, így bebizonyosodik, hogy minden hiedelem ellenére, mégsem tűzálló a kezem, legalábbis a csuklóm egészen biztosan nem. A spray elfogyott, így házi praktikához folyamodok. Azt olvastam, hogy lisztet kell szórni az égett bőrfelületre. Minden rosszban van valami jó, most legalább kiderül, hogy működik-e, vagy ez is hülyeség, mint a péntek 13...

A csuklómról gyorsan meg is feledkezek, amikor a telefonom kérésemre közli, hogy 9 óra 37 perc. Bogit öltöztetem, közben gyors leltárt készítek: sütő elzárva, telefon, kulcs, táska, napszemüveg; minden megvan? Felkapom a kikészített poncsómat, hiszen kellemes idő van, a kabátot átmenetileg száműztem a mai napi öltözetemből. A táskámmal a vállamon távozok a lakásból. A bejárati ajtónál eszembe jut, hogy megfeledkeztem Bogiról, aki jól kezeli szétszórtságomat és kérés nélkül is lépdel utánam. Zina méltóságteljesen fekszik a szőnyegén. Szerintem még örül is neki, hogy végre megyünk már, és Ő békésen uralhatja az udvart, amíg mi elveszünk az utcák idegesítő forgatagában. Fordul a kulcs a zárban, már a kapunál vagyunk, amikor sűrű permet csapódik arcomba. Na ne! - csúszik ki a számon hangosan, pedig esküszöm, nem szoktam magamban beszélni, bár ma már másodjára teszem.

Mérlegelem a helyzetet, de sajnos elég intenzíven esik ahhoz, hogy megússzam szárazon. Bevállalom az elkésést, de visszafordulok. Kutyámat leültetem a teraszon, az ajtónyitást vakkantással méltató Zinát figyelmen kívül hagyva berontok a lakásba, a fotelra dobom a poncsót és kifelé menetben kapom magamra a dzsekimet. Miközben az ajtót zárom, szeretném felhívni a munkahelyemet, és bejelenteni, hogy technikai okok miatt a telefonközpont kezelője a mai nap üzemképtelen. Sajnálatraméltó, hogy ki lehet ezt írni a liftre, mozgólépcsőre, WC-re, de nekünk, a törzsfejlődés csúcsán lévő embereknek nem lehetnek ilyen kiváltságaink.

Nincs idő további eszmefuttatásokra, sietősen szedjük a lábunkat a rendelő felé. A zebránál viszonylag hosszú ideig várakozunk, most csak azért sem állnak meg az autósok, pedig ez nem jellemző, általában át szoktak engedni bennünket. A rendelőben Marcsi bosszúsan fogad:
- Ugye mondtam neked tegnap, hogy péntek 13 szerencsétlen nap?
- Miért, elkéstünk? - kérdezem, de közben Braille órámon észlelem, hogy sikerült végszóra beérkeznünk. Ennek tudatában félreteszem minden kellemetlen érzésemet, és évődve folytatom:
- Még szerencse, hogy nem láttunk fekete macskát útközben. - nevetek rá, miközben próbálom szalonképessé tenni a csurom vizes hajam.
- Veled még bosszankodni sem lehet rendesen - vigyorodik el ő is.

Tulajdonképpen miért kellene bosszankodni? Ha ma csütörtök lenne, vagy 14.-e, akkor is megtörténtek volna ezek az apróságok, csak épp nem lenne mire ráfogni. Vagy akkor kénytelenek lennénk belátni, hogy a legtöbb bosszúság a saját figyelmetlenségünk, kapkodásunk eredménye!

A zűrös reggel után, egész nap nem történt semmi különleges. Hazafelé már az eső sem áztatott, ugyanannál a zebránál az első autós átengedett bennünket, amit egy igazi fogpaszta mosollyal köszöntem meg. A kései ebédünk családias hangulatban, sok nevetéssel fogyott el, és kivételesen finom volt.

Este lefekvés után, amikor végiggondoltam a nap eseményeit még egyszer eszembe jutott a péntek 13. Tudom, hogy kizárólag hangulattól és lelki beállítottságtól függ, hogy ezt a napot pozitívan, vagy negatívan értékelem. Kétségtelenül nem volt remek napom, de ha már itt tartunk, a tegnapiról is tudnék mesélni... Azt pedig igazán nem foghatom a péntek 13-ra, hiszen kedd volt és 31.-e.