Warning: Undefined variable $nyelvon in /var/www/pecsivakok.hu/html/pmain/ip1/main.php on line 144

jelige: tükrök

Speculum

Amennyire vissza tudok emlékezni, világéletemben utáltam a tükröket. Azt hiszem, minden az oviban kezdődött, amikor a kis Zsófi közölte velem, hogy olyan kerek a fejem, mint egy labda. Nekem viszont pont ő tetszett. Talán nem is csoda, hogy így megérintett a dolog. Titokban elcsentem apu borotválkozó tükrét, és jó alaposan megnézegettem magam. Elsőre nem tűnt fel, de ahogy egyre tovább bámultam a tükörképem, már nekem is úgy tűnt, hogy kugli fejem van.

Általánosban egy darabig meg voltam győződve arról, hogy a fürdőszobai tükrünk torzít. Nem lehetek ilyen kövér, gondoltam. Tévedtem. Az egyik tornaórán kidobóst játszottunk. Majdnem mindig engem dobtak ki, a tanár pedig bekiabált: "Ne mindig a szalonnát, nem látod milyen szerencsétlen?!"

Szerintem középiskola idején, a kis kézitükrömet utáltam a legjobban az összes közül. Történetesen vele töltöttem a legtöbb időt, mert a pattanások napról napra a legváltozatosabb helyeken bukkantak fel a képemen. A fél zsebpénzem ráment az arcfertőtlenítőre.

A barátnőm - később a feleségem lett - sem lehetett valami jó viszonyban a tükörképével. Arcra talán semmi különös, átlagos lány volt, a teste viszont bomba, vékony, de azért kerekded, ahol kell. Mégis többször hallottam ebéd után, hogy a WC-n öklendezik. Sosem tettem szóvá a dolgot. Innentől már az ő tükrét is tiszta szívből utáltam, szerintem neki is valami furcsát mutatott.

Az esküvőből nem csináltunk nagy ügyet, rajtunk kívül csak a szűk család volt ott. Indulás előtt a párosunkra néztem az egész alakos előszobai tükörben. Rajtam egyszerű farmer, világoskék ing, kopott zakó, rajta törtfehér koktélruha. Nem ez volt a fejünkben, mikor elképzeltük a nagy napot.

Még egy diszkrét könnycsepp is elindult az orrom oldalán, mikor először megláttam néhány ősz hajszálat. Pár év múlva már az egész halántékom megőszült. Ekkor a fiam már nyolc-, a lányom hatéves volt. Titokban befestettem a hajam. Természetesen szénfeketére, amilyen az eredeti színe. A feleségem nem is szólt rá semmit, a társasház közös képviselője viszont alig tudta visszafojtani a röhögést. Nem festettem be többet.

Először büszke voltam a gyerekeimre. Azt hittem, ők nem követik el a mi hibánkat, a tükör csak a felnőttek ósdi játékszere számukra. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. A fali tükröket tényleg nem használták, helyette a telefon szelfi kameráját annál inkább. Az Insta-képein elsőre szinte fel sem ismertem a tizennégy éves lányomat, húsznak nézett ki. Csücsörítős, mindent kitolós képei csak tovább erősítették a látszatot, amire a szűrők is rátettek egy jó nagy lapáttal. A fiam? Utcán, BöMösök előtt feszített a fotóin, vagy ügyesen fényelt meztelen felsőtestes képeken mutogatta virtuálisan kidolgozott testét. Nem tudtam hibáztatni őket, csak olyanok akartak lenni, mint mindenki más. Ez a tükör odahazudta az álmaikat, a lájkok pedig jutalmazták erőfeszítéseiket.

Be kell vallanom, én is elcsábultam, engem is képes volt beszippantani ez az új tükör. Szinte már szerettem. Én persze Facebookon voltam, mint az ismerőseim nagy része. Ha nyaralni mentünk, kellett fotó az étteremből, mit ettünk, fotó a wellnessről, a menő szobánkról. A feleségem a drágábbik koktélt kapta, és én is a legdrágább Cseh sörrel pózoltam. Jól kellett kinéznie a képeken. Aztán hazamentünk, és előkerült a párizsis szendvics, meg az akciós sör.

A lányom az ötödik barátját fogyasztotta, vagy inkább fordítva. Leléptek, miután megkapták, amit akartak. A fiamat is csak az aranyásók találták meg, két-három hét után mind otthagyta, mikor kiderült, hogy nincs BMW, nincs nagy élet. Ők nem kapták meg, amit akartak.

Az igazgatónk kopaszodó hatvanas pasi. Olaszban bérelt valami Yachtot a harmincas barátnőjével. Egyik reggel nagy röhögésre értem be az irodába. A kollégák a nyaralós képeit nézegették: "Nézd, hogy játssza az agyát a vénember... A nő is nagyon szerelmes lehet..." Még aznap töröltem magam Facebookról.

Épp ma lettem 70. A fürdőben állok a mosdó előtt, kezemben borotva, ujjbegyeimmel pedig az arcom simogatom ott felejtett szőrszálak után kutatva. Öt éve már, hogy nem hat rám a tükör hatalma. Miután megbarátkoztam az új helyzettel, azt a fickót is könnyebben megkedveltem, aki nem néz vissza rám többé. Nem néz vissza, mégis, valahogy tisztábban kivehető, mint a múltban bármikor.